Új év - új blog. Wordpressre költöztem.
Az új cím: http://blogcime.wordpress.com/
Egy kis statisztika: 2009-ben 44 könyvet olvastam, plusz azok, amiket még nem fejeztem be. Jó kis év volt, minden szempontból ;).
Figyelem, itt most sok spoiler lesz. Mivel a blogot főleg
magamnak írom, ez megengedhető :). Ó. Ez az új kedvenc könyvem. Most
igazándiból. A vége nem volt annyira olyan, amilyet szerettem volna - eléggé
felzaklatott. De attól függetlenül imádtam minden sorát.
"Miért vágyik egy nő arra, hogy úgy nézzen ki, mint valami habos sütemény, a templomi padsorok között végigvonuljon, és az oltár előtt örök szerelmet fogadjon? Nagy nap. És akkor mi van? Azután valami sorházban lakni. Teavizet forralni, vacsorát főzni, a tévé előtt enni, vacsoravendégeket hívni... mi ebben olyan különleges?"
A cím angolul sokkal jobb: The woman who painted her dreams.
"... csak ideiglenesen van megbomlott elméjének poklába
zárva..."
Azt hiszem Madeline lett a kedvenc képzeletbeli szereplőm. Szabad, öntörvényű, azt tesz és azt mond, amit akar. Vagy talán csak látszólag. Az apját Tednek szólítja. Több, mint negyven évig azt gondolta róla, hogy csodálatos apa és akvarellfestő volt. Aztán rájön, hogy végig részeg volt és folyamatosan be volt szívva :).
"Szerintem [...] a művészet mindenről szól. Örömről és bánatról, a művészet maga az anyagba zárt pillanat. Szórakoztat és szembesít, csodálkozásra késztet és megríkat. Felnyitja az ember szemét a fényre, formára, színre. Szerintem van valami borzongató ebben a szóban. Művészet. Ha meghallom , legszívesebben kifutnék a világból. Ez túl sok nekem."
Tizenhét éves, amikor Ted súlyos beteg lesz, a lány munkát vállal, és közben fest. Aztán mindig fest. Van amikor csak "kurva falat". Aztán megismerkedik Stuarttal, vidékre költöznek, a nappaliban bicikliznek és whiskyt vedelnek. Aztán szó szerint összedől a tető a fejük felett, Stuart összejön Annievel, Madeline legjobb barátnőjével, ő pedig híres lesz. Na, hát :).
"A viharvert ablak koszos üvegén behatoló fényben táncoló színes porszemeket csodálta."
"A kidobott holmi [...] modern művészet. Kézzel fogható költészet. Öröm és bánat lenyomata."
"Minden itt van bent. Versek és imák. Formák és dalok. Szép dolgok. Harag. Amit csak érzek. De nem tudom pontosan kifejezni. Semmilyen érzést. [...] Egyszerűen nem jön ki. Semmi."
"Azt hitte, az eldugott falucskák a világon mindenhol egyformák. Vonzzák a világtól elmenekülőket. Mindenkit, aki egyik életformáról a másikra vált, vagy menekül valami, például szerelmi bánat, a törvény, a kisszerű, mindennapos létharc elől. Akik ezért jöttek a falubam, megnyugvást találtak az itteni békességben. A nagy nyugalomban aztán arra is rájöttek, hogy ami elől menekülnek, nem a külső világban, hanem a gondolkodásukban keresendő, az elől pedig nincs menekvés. Aztán visszamentek oda, ahonnan jöttek."
"- [...] Ha mindig kaptam volna egy fontot, ahányszor
csak elutasítottak, akkor...
Akkor lenne egy fontja... Csak egyszer utasították el. A
vőlegénye, negyvennyolc évvel ezelőtt."
"Csak izzadnak, küszködnek a rügyben, aztán egyszer csak bumm. A színek orgazmusa. Nyáron a virágágyások valósággal nyögdécselnek. Elalélnak az élvezettől."
"Ez egy idill, ami igazi szerelemnek látszik. Örömmámor. Az igazi szerelem akkor mutatkozik, mikor az örömmámornak vége. Ha újra bekapcsolódnak a világba és együtt maradnak, akkor elhiszem, hogy igazi szerelem."
"Az igazi szerelmesek nem nyalnak édesgyökér-nyalókát köztereken. A szerelem ott van, amikor az örömmámor véget ér, és kezdődik a mindennapi élet."
Ez jó volt :). És pont jókor. Most megtalálnak azok a könyvek, gondolatok, idézetek, amikre szükségem van.
A történet hét személyről, hét keresőről szól, akik Bangkokban kötnek ki. Nem tetszett ez az ugrálós stílus, kb. a regény feléig folyton vissza kellett lapozgassak, hogy ki is ez a David, meg Paul meg Simon, melyikükkel mi történt eddig. De aztán lassan megtanultam, ki ki és akkor már nagyon jó volt. És tetszett, hogy az utolsó ötven oldalon már tudtam, mi is fog a végén kiderülni, és kíváncsian vártam, hogy lesz ez "levezetve".
"... ahol egy éve álltak, egymásba karolva, összeölelkezve a férjével, ahol támogatást adtak egymásnak ahhoz, hogy valahogy túléljék azt, amit nem lehet, amit nem szabad túlélni."
Ez jó volt. Rájöttem, én is kereső vagyok. Jó, ezt eddig is tudtam, de sose fogalmaztam meg így magamban. Sokat tanulok magamról mostanában. Örülök ennek a könyvnek, hogy segített ebben, és másrészt, hogy nagyon jól szórakoztam olvasás közben.
"... a keresők jutalma, hogy néha rátalálnak valamire, persze nem arra, amit keresnek, de talán valami érdekesebbre, izgalmasabbra, sejtelmesebbre..."
Szóval. Van egy férfi, Paul, aki azt hiszi magáról, hogy halálos beteg.
Van egy másik férfi, David, aki már tíz éve egy húsz éve elveszített szerelmet keres.
Van egy harmadik férfi, Simon, aki menekül egy tragédia elől.
"Boldoggá tesz? [...] Nem kell válaszolnod. Az is elegendő, ha megkönnyebbülést ad neked. Nem kell rögtön a boldogságodat keresned."
Van egy lány, Lian, aki a gyökereit keresni ment Bangkokba.
Van egy nő, Helen, aki szabadulni akar a szupermodellség okozta kötöttségek alól.
"Amit keresel, azt először önmagadban kell megtalálnod."
Van egy madám, Saolla.
"A lemondás és a mértékletesség tesz szabaddá. Annak megértése, hogy a fájdalom nem véletlen. Magadban kell olyan harmóniát teremtened, amely által szabaddá válsz."
És van egy nő, Anne, aki fel akarja dolgozni a múltat.
És akkor a sorsuk összefonódik. Újra.
Úgy tűnik, nincs nekem szerencsém se a novellákkal, se az olyan könyvekkel, amiket a borítón a "fergeteges humor" kategóriába sorolnak. Ez a novellás kötet sem tetszett igazán. Volt egy-két rész, ami megmosolyogtatott, és nagyon jól esett, hogy a Párizsban játszódó novellák helyszínén mind jártam. És ennyi. Többet nem adott.
"Csodaszép tavaszi délután.
Ilyen tavaszi délutánokon az ember vagy zálogházba viszi a télikabátját, vagy szerelmes. Szóval tele van életkedvvel."
Vinczellér János a Horka megyei tanács mezőgazdasági osztályának a vezetője, egy negyvenéves özvegyember, aki egyedül neveli három gyermekét. Ő és a két nagyobb gyerek mesélik el a négy napba sűrített eseményeket, monológ formában.
Ez a könyv nem igazán tetszett - végül is nem bánom, hogy elolvastam, de a történetet öt sorban össze lehetett volna foglalni és akkor sem éreztem volna úgy, hogy kevesebbet ad az az öt sor, mint az egész regény.







Szeretem Meg Cabot könyveit, legalábbis azokat, amiket eddig olvastam. Érdekes volt végre nem egy fikciót olvasni tőle, hanem egy igazi hús-vér naplót, a saját életéről.
Én is egyike vagyok azoknak, akik nem tudják elképzelni, hogy az írók is "emberek", ugyanúgy esznek, alusznak, nevetnek, sírnak, mint mindenki más. Meg Cabot nagyon szimpatikusnak tűnik a könyv alapján (ami a 2005-2006 közötti blogbejegyzéseinek fordítását tartalmazza), kicsit bohókás, kicsit lökött, és nagyon szeretnivaló.
Vannak benne fényképek, az írónő fiatalkori grafikái, rajzai, tanácsok; de igazából nem kell keresni benne a mélyértelmű gondolatokat, inkább csak egy szórakoztató olvasmány, de annak nagyon jó :).
Értékelés: 



Adott egy stoppos, aki csak haza akar menni - tizenhét év után. Aztán mégse megy haza. Egy szimpatikus öregúr veszi fel, aki megígéri, hogy elviszi délre, csak előtte még be kell hajtson egy adósságot. Aztán mielőtt feleszmélne, már a maffia kellős közepén találja magát, sofőrként vesz részt egy nagy betörésben, segít megszökni a maffia fejének a feleségének, akiről később kiderül, hogy a kedves öregúr lánya. Aztán a végén mindenki meghal. Erről ennyit.
Értékelés: 



Képet nem találtam a borítóról: egyszerű, kék textilkötés, rajta a cím zöld betűkkel. Antikváriumban találtam.
"Eljutott az önzés határmezsgyéjére, ahol összeolvad a jóindulat egy bizonyos fajával, melyet ugyan még nem lehet jóságnak nevezni, de az emberek szemében annak számít."
Elisabeth édesanyja öngyilkosságot követ el egy férfi miatt, amikor ő még csak tízéves. A kislányt rokonai gondjára bízzák, ő azonban érzi, hogy nem szeretik őt - megszökik, majd egy idegent "rávesz", hogy vigye haza. Elmúlik pár év, a lány már tizennégy éves, amikor a nevelőapja meghal. Ezzel egy időben az a férfi is keresni kezdi őt, aki miatt az anyja öngyilkos lesz, és magához veszi.
"A csengő szavára Elisabeth összerezzent, visszafordult a zongorához, és lejátszotta a prelűd első ütemeit, de egészen gépiesen: és íme, a zenei mondat még így meghamisítva, szétszabdalva is kimondhatatlan szomorúsággal csendült fel; mintha az emberi szív egész magányossága ebbe a négy vagy öt nagyon halk hangba szorult volna, melyet a figyelmetlen fül meg sem hall; és aki meghallja, nem dalra vagy szavakra, hanem tekintetre gondol, olyan valakinek a tekintetére, akinek nem sok reménye lehet már ezen a világon, s az ablakon kinézve, szintén havat lát."
Elisabeth először menekülni akar - de aztán megtetszik neki Edme úr életvitele, maradni akar. Edme úr házában a nap helyet cserélt az éjszakával, fordítva élnek, mint a normális emberek. Itt laknak Edme úr szegény rokonai, és minden hazugságba torkollik, az egész életük. Elisabethet egy inasfiú meg akarja szöktetni, de ő inkább maradna - a fiú azonban nem enged, ezzel öngyilkosságba hajszolva a lányt.
"De hát mi más a képzelet, mint annak az emléke, ami még nem valósult meg?"
Nem volt különösöbben sem érdekes, sem tanulságos történet.
"Először úgy rémlett neki, trombitaszó harsan egy vörös kárpitos hatalmas szalonban, ahol számtalan tükör veri vissza a csillár fényét, mely úgy szikrázik, mint egy jégtömb. A pazar terem üres volt, majd egy bizonytalansággal és aggodalommal teljes, torokszorító másodperc után egyszerre megtelt báli kavargással; csoportok formálódtak, közeledtek egymáshoz, vagy hirtelen sugallatra hátrahúzódtak és szétváltak, utat nyitva egy láthatatlan valakinek, aki fejét lehorgasztva bandukolt az éjszakában a mezők közt vezető úton, és szívét szörnyű bánat emésztette."
"Az elmélyedésre hajlókat mindig megejti az utca különös, már-már ingerlő varázsa: ezerféle kíváncsiságot ébreszt, és ugyanannyi talánnyal szolgál. Minduntalan rejtélyek bukkannak elő, amitől a legtisztesebb utca is kétarcú lesz, szokatlan és jól ismert egyszerre, s ez minden korban ablakukhoz csalja az álmodozókat: talán a boldogságot várják valamilyen formában, vagy, noha ezt maguknak se vallják be, meglepetésben reménykednek."
".. márpedig azok a kérdések, amikre igennel vagy nemmel lehet felelni, ritkán érdekesek, Elisabeth."
Értékelés: 



Azt hiszem, Szilvási Lajos a kedvenc (magyar) íróm lett, három és fél elolvasott regény után. 







A borítón Douglas Adams ajánlása olvasható, miszerint Wodehouse minden idők legzseniálisabb humorista szerzője. Szerintem meg nem. Douglas Adams könyvein sokkal többet kacagtam. Ebben a történetben csupán két helyen tudtam nevetni. De azért nem rossz könyv, sőt, szórakoztató olvasmány.
"Spode mostanára eltávolította a lepedőt, de a kép még mindig a nyakában volt, és Dahlia néni csodálkozva szemlélte.
- Hát azt meg mi a csudának rakta a nyakába? - kérdezte. Majd pedig, toleránsabb hangütéssel: Persze nyugodtan viselje csak, ha úgy tartja kedve, de nem áll valami jól magának."
A történet egy antik marhafölöző körül forog, amire két műkincsgyűjtő is szemet vetett, az egyik közülük történetünk főhősének nagybátyja. Mivel nem sikerül neki megszereznie, ezért Bertie el kell lopja a híres tehénkét. Bonyodalom-bonyodalom hátán, és nem egyszer van szükség Bertie inásnak, Jeevesnek a leleményességére.
"Talpától a feje búbjáig vonaglott-tekergőzött lányos rajongásában, ám a vén Bassett magatartásában nyoma sem volt lányos rajongásnak. Nos, természetesen nem is lehetett, de azt akarom a dologból kihozni, hogy nem is volt."
Értékelés: 



Egyik nap a neten keresgéltem könyveket, és erre bukkantam. Gondolkoztam, megrendeljem-e vagy sem, aztán mégse rendeltem meg, "a könyvtárban biztos megvan" felkiáltással. Másnap pedig a könyvtárban, ahogy csalódottan elmentem a Háziolvasmányok polc mellett, mert nem volt bent Tóték, az ifjúsági polcon hirtelen ezt a könyvet pillantottam meg, és kivettem.




Nem tudom, ki hogy van vele, én szeretek olyan könyveket olvasni, amelyek főszereplőjét ugyanúgy hívják, mint engem. Szabó Magda Mondjátok meg Zsófikának és Jostein Gaarder Sofie világa nagyszerű regényei után most ez következett.
"Büvellő tisztában volt vele, hogy egykor minden csurunga
varázslény volt. Ők járták Ausztráliát, ami az idők kezdetén Semmi volt a Semmi
közepén. Akkor az első varázslény lépett, s lába nyomán tenger, abban pedig
szárazföld termett. Majd érkezett a többi varázslény, s egyszerűen azzal, hogy
éltek, mozogtak, lélegeztek, kergették, szerették, kinevették és szidták
egymást, máris teremteni kezdtek."
"Fekete táncos fekete lépte
Árnytócsába csattan,
Fekete légbe, fekete égbe
Árnyékfarkas vakkan.
Fekete üstben fekete láva
Árnyékod már nincsen,
Fekete sáska fekete nyála
Árnylelkedre fröccsen."





Egy újabb Wilson könyvet választottam. Ebben is, mint a legtöbb regényében, egy csonka családból származó kislánnyal ismerkedhetünk meg. Floss az anyjával, a nevelőapjával és Tigrinccsel, a féltestvérkéjével él, az édesapjátval csak szombatonként találkozik.







Imádom ezt a könyvet a kimondhatatlan nevű írónőtől :). Egyszerre nagyon realisztikus és szomorú, nem csöpögősen romantikus, mégis hihetetlenül szenvedélyes, és mély érzelmekkel van tele.



Kétségkívül még mindig imádom Wilson könyveit. Nagyon sok könyvet olvastam régen tőle, de úgy két éve talán egyet sem. Most azonban kikölcsönöztem a Lola Rose című könyvét, és már a tizedik oldal környékén megtelt könnyel a szemem.







